Mikor megláttalak [OneShot]

Cím: Mikor megláttalak
Fandom: SHINee
Párosítás: JongTae
Terjedelem: OneShot
Korhatár: PG-13
Jellemzők: Romantika, fluff
Figyelmeztetések: SLASH, idegen nyelvi elemek
Szerzői megjegyzés: Igazából egy öt-hat fejezetes kis valamicskét akartam ebből kihozni, de, magam sem tudom az okát, nem akartam megrontani ezt a történetet. Annyira aranyos és ártatlan, és nem akartam kettétörni ezt a békés légkört… Remélem, elért hozzátok az üzenet, amit elrejtettem benne és bízok abban is, hogy feldobja a napotokat ez a kis édesség.
Bétázta: Jave C. W. ~ Ezer köszönet érte!

Kelt.: 2014. április

---

Mikor megláttalak

─ Milyen új fiúról beszéltek?

Lee Taemin csillogó szemekkel nézett fel a felé forduló barátaira, akik elmosolyodtak lelkesedését látva.

─ Egy új gyerek jön az iskolába ─ ismételte meg magát Choi Minho, miközben beletúrt barna tincsei közé. Taemin erre már nyitotta volna száját – minden bizonnyal azt kérdezni, hogy tudnak-e róla valamit ─, de Minho újra megszólalt. ─ A legérdekesebb ebben az, hogy senki sem tud róla semmit. Azt, hogy melyik városból jött, hány éves, hogy néz ki… Abszolút homály. Csupán egy valamit suttognak a folyosókon.

A hollófekete hajú fiú erre vett egy mély lélegzetet. ─ … Mit? ─ kérdezte izgatottan. Minho elvigyorodott.

─ A nevét. Kim Jonghyunként emlegetik.

A mondat elhangzása után már az eddig háttérbe szorult Kim Kibum is megmozdult. ─ Kíváncsi vagyok, izgalmasabb-e mint én, vagy csak túlságosan feledhető ahhoz, hogy ennyire titokzatoskodjon. ─ Miközben beszélt, unottan fésülgette az ujjaival hajának azon részét, amelyik belelógott a szemébe.

Taemin fejcsóválva ült rá a padjára. ─ Hyung, nálad izgalmasabb ember nincs a városban ─ mondta édesen, s erre az idősebb elmosolyodott úgy, mintha ez a bók magától értetődő lenne. ─ Mellesleg nem lesz gond ezzel a frizurával? A tanárok nem fognak örülni ennek…

Kibum közömbösen megvonta a vállát, s oldalra döntötte a fejét.

Elég különleges kisugárzást kölcsönzött neki a kiszőkített haja, de Taemin szerint nagyon jól állt neki, ugyanis ez a szín éles kontrasztban volt macskavágású, gesztenyebarna szemeivel, melyek most pajkosan megcsillantak.

Taeminnek csak annyi ideje volt, hogy pislogjon egyet, s máris Key mellkasához préselődött. A szőke kíméletlenül összekócolta haját, s ő nem tudott mást tenni, csak nevetni és jajgatni.

─ Hyung! Ezt miért tetted? ─ kuncogott, mikor Key végül elengedte őt, bár igazából tisztában volt az okával.

─ Ne tégy úgy, mint aki nem tudja ─ prüszkölte sértettet játszva barátja, de a szája széle gyanúsan megvonaglott egy feltörő vigyortól. ─ Tegnap ott hagytál az áruházban, teljesen egyedül! És nem érdekel, hogy edzésed volt, mert én igenis megijedtem!

A fiú tudta, hogy Key nem gondolja annyira komolyan kitörését, bár érezte, hogy azért nem hagyta figyelmen kívül cselekedetét, s ezért békítően közelebb húzódott hozzá. ─ Ne haragudj rám… De ez tényleg egy fontos edzés volt. Kihagyhatatlan! Ráadásul szóltam is, hogy elmegyek, csak túlságosan lefoglaltak a kihalászott felsők.

Minho nem igazán foglalkozott az egymással csicsergő duóval, helyette előkapta fekete farmerjéből a telefonját és szemöldökét felvonva nézegette a készüléket.

Taemin szinte azonnal kiszúrta barátja arckifejezését és lepattant a padról, hogy közelebb hajolhasson a képernyőhöz.

─ Csak nem kaptál egy üzenetet a barátnődtől? ─ kérdezte csintalanul, s feltevése be is bizonyosodott, ahogy Minho azonnal tiltakozni kezdett. ─ Néha irigykedek, amiért ilyen jól megvagytok! ─ sóhajtott fel vágyakozva, miközben eltűrte a szemébe lógó fürtöket.

─ Komolyan mondod? ─ nézett rá Key hitetlenkedve, mire a fiú elmosolyodott.

─ Annyira nem. De attól még jó nekik, nem?

Szinte végszóra felsivított a tanítás kezdetét jelző csengő, s Kibum fintorogva kisétált barátai osztályából a sajátja felé igyekezve.

*JT*

Ahogy Jonghyun átlépte az iskola kapuját, valamiféle különös izgalom járta át az utazástól megfáradt tagjait. Tudta, hogy van itt valami – vagy valaki -, aki végre kimozdítja abból a mély, kétségbeesett gödörből, amelyben azóta vergődött, mióta a szülei kiíratták az előző iskolájából.

Egy magán zenei iskolába járt, ahol nagyon jól bántak vele; mindenki kedves volt, szeretett ott lenni, mert nemcsak barátokra lelt, hanem azzal foglalkozhatott, amiért élt-halt. A zenével.

Az apja sosem vette jó néven, hogy ezzel „múlatja el az idejét”, de egy darabig tűrte. Aztán egy évre rá, hogy Jonghyun ott tanult, megelégelte a dolgot és megtiltotta, hogy továbbra is oda járjon.

Egy elég csúfondáros mosoly tűnt fel az arcán, ahogy visszaemlékezett azokra az időkre; rengeteg veszekedés rázta meg a családját. Szegény édesanyja nem igazán tudta, hogy kinek a pártját fogja, de jószerint a férje mellett állt ezen összezördülések alkalmával. Jonghyun nem haragudott rá ezért, hiszen tudta, hogy nem azért tette ezt, mert valóban a fia boldogtalanságát akarta.

Nővére azonban kitartott mellette, s bátran megvédte őt az igazságtalan vádaskodásoktól és az apja haragjától. Jonghyun nem tudott ezért nem hálát adni az égnek, hogy a testvére lehet.

A fiú arra eszmélt fel, hogy már az épületben járt. Elég átlagos volt az előző iskolájához képest, de aztán az is eszébe jutott, hogy talán megkedvelheti. Talán képes lesz beilleszkedni és meglelni saját útját, melyre már csak két éve maradt hátra.

Közvetlenül a feje fölött megszólalt a csengő, s pillanatokkal később kicsapódtak a tantermek ajtói. Diákok szállingóztak ki a folyósóra – rengetegen voltak, s Jonghyun eléggé feszengve nézett maga mögé. Tulajdonképpen még azt sem tudta, hol az osztálya, hogy fog így bemutatkozni az első nap?

Az emberek egy idő után kezdték észrevenni a folyosó közepén álló alakot, s lassan köré gyűltek. Jonghyun nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, de rendkívül zavarban volt és izzadni kezdett a tenyere.

A fiúk és lányok alkotta egyre szorosabb halmazból egy szőke fiú lépett ki, s pontosan a szemei közé nézett.

─ Ki vagy te? ─ tette fel az első kérdést, s a fiú valamiért úgy érezte magát, mintha éppen azt latolgatná az idegen, hogy egyenrangú-e vele. A büszkesége nem hagyta legyőzni magát, így bátran állta a tekintetét.

─ Kim Jonghyun.

A tömegen egységesen halk döbbenet lett úrrá, s az előtte álló fiú felvonta tökéletesen kiszedett szemöldökét. ─ Aha ─ nyújtotta el a szót, majd feltűnően végigmérte őt. ─ Érdekes. Akkor megkérdezem újra. Ki vagy te pontosan, Kim Jonghyun?

A fiú eltökélt és hűvös szemekkel nézett rá, s Jonghyun legszívesebben elkapta volna a pillantását, annyira zavarta a rá irányuló kíváncsiság.

─ Ezt hogy érted? ─ A fiú idegesen ráharapott a nyelvére a szégyentől, amiért ilyen szánalmasan reagált a szőke kérdésére.

─ Azt hiszem, elég érthetően beszéltem. Ki vagy te, hogy senki sem tud rólad? Hogy senki sem hallott még a nevedről vagy arról, hogy honnan jöttél? Mégis ki vagy te, hogy ekkora fejetlenséget és értelmetlen pletykák terjengését okozd az iskolánkban?

Az idegen komoly volt. Ijesztően komoly és jeges, s Jonghyun nem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Sosem tapasztalt még ennyi hidegséget egy vele egykorútól; ő az emberekből mindig mosolyt csalt elő és nagyon udvariasak voltak vele. Most pedig itt állt ez a fiú, aki bár magasabb nála, vékony volt és karcsú. Vele ellentétben, aki azóta az eset óta előszeretettel tölti az idejét a városi edzőteremben.

─ Eh? ─ nyögte ki meglepetten, majd nyelt egyet. ─ És te ki vagy, hogy csak úgy faggass a kilétem felől az egész udvartartásod előtt?

Jonghyun rendkívül elégedetten nézett ki, ahogy a szőke szemei elkerekedtek, s egy egészen picit szétnyíltak az ajkai a döbbenettől. Azonban a pillanatot nem sokáig élvezhette, mert a fiú összeszedte magát és gúnyosan elmosolyodott.

─ Nézzétek csak! Azt hiszi, hogy ennyivel képes sarokba szorítani! ─ Erőltetetten felnevetett, majd résnyire szűkítette a szemeit. ─ Azonban ennyivel nem vagy képes ki-…

Mondatát nem tudta befejezni, mert az emberáradatból kilépő barna hajú, toronymagas fiú elkapta a csuklóját és közelebb rántotta magához.

─ Hyung! Feltétlenül szükséges jelenetet rendezni a folyosó kellős közepén? ─ A hangja nyugodt volt, s láthatóan a szőkeséget is sikerült lecsillapítania, aki vetett rá egy utolsó, sajnálkozó pillantást, majd elviharzott.

Akárcsak egy önjelölt kiskirály.

*JT*

Az elkövetkező néhány napban mindenkit egy gondolat foglalkoztatott: mégis kicsoda Kim Jonghyun? A neve lassan szállóigévé vált, minden szünetben ő volt a beszélgetések témája. Mikor feltűnt a diákok között, a lányok izgatottan összesúgtak a háta mögött, a fiúk pedig érdeklődve követték tekintetükkel alakját.

Általánossá váltak az egyre fantáziadúsabb találgatások, közeledni azonban senki sem mert. Előfordultak persze olyan esetek, mikor egy lánycsoport ezen elhatározásra kapta a fejét, de a szándék valahogy nem akart megvalósulni.

Taemin esküdni mert volna arra, hogy az új fiú nem az ilyen körülményekhez szokott hozzá. Gyakran felejtette rajta a pillantását, s olyankor az arckifejezésében mindig egyfajta zavart és tömény csalódottságot látott.

Nyilván nem úgy akart bemutatkozni kortársai előtt ─ gondolta szomorúan ─, ahogyan azt Kibum kierőszakolta. Éppen ezért sajnálta őt, s bizonyos mértékben együtt is érzett vele. Hiszen mikor legelőször idekerült, ő sem hamar lelt barátokra, bár szerencsére Minho mellette állt.

Azonban Jonghyun valószínűleg elvesztette az embereket maga körül azáltal, hogy költözésre kényszerült. Nyilvánvalóan megviselte a helyzete, hiszen egy hozzá hasonló fiú valószínűleg könnyen ismerkedik. Bár biztosat nem állított, hiszen a látszat nem egyszer egy tökéletesen ellentétes belsőt takar.

Hamar eljutott oda gondolatban, hogy odamegy hozzá és beszélgetést kezdeményez vele, de a cselekvés sokat késett. Nem nagyon akaródzott lépnie az idegen felé, hiszen mindenki úgy bánt vele, mint egy érdekességgel, egy hírességgel – s elég nagy port kavarna, ha Kim Kibum bajtársa kezet fogna az iskola állatkerti látványosságával. Taemin pedig nem szeretett a figyelem központjában lenni.

Aztán egy nap, mikor a folyosón sétált, kezében egy halom papírt és dossziét cipelve a tanáriba, egy száguldó alak közeledett felé. Alacsony volt és széles vállai azonnal feltűntek a fiúnak, de nagyon úgy tűnt, hogy nem az előtte lévő dolgokra koncentrált, ugyanis egyenesen felé rohant. Taemin szemei elkerekedtek, ahogy egyre közelebb és közelebb került, s már kitérni sem tudott előle.

És összeütköztek.

A hollóhajó fiú egy fájdalmas nyögéssel érkezett a fenekére és a kezeire, míg a baleset közvetlen kiváltója egész egyszerűen rázuhant. Körülöttük szétszóródott iratok hevertek a szélrózsa minden irányában.

Egy percig néma csend volt, Taemin pedig végül felnyitotta pilláit.

Közvetlenül maga előtt egy szép vonású, férfias arc tűnt fel. A homlokába lágyan hulltak a világosbarna tincsek, határozott vonalú szemöldökei tökéletesen kiemelték olajos barna, édes kiskutyaszemeit. Az egész arcszerkezete nagyon emlékeztette Taemint egy dinoszauruszhoz. Pillantása aztán letévedt a most a döbbenettől elnyílt rózsaszín ajkakra.

Ijedten kapta el a tekintetét a fiú szájáról, s újra az íriszeibe mélyedt el. ─ Minden rendben? Jól vagy? ─ kérdezte tőle aggodalmasan, s a másik erre csak még jobban meglepődött.

─ Hogy? Én? Persze. Ezt inkább nekem kellene kérdeznem! ─ A fiú felsóhajtott, majd kicsit elhajolt előle. ─ Nem estél nagyot, ugye? Ne haragudj!

Taemin aranyos mosolyra húzta a száját és mutatóujjával játékosan megbökte ütközője vállát. ─ Nem haragszom. Nem fájt annyira, így nem is lényeges. De… ─ Beleharapott az alsó ajkába, hogy fel ne kuncogjon. ─ Egy kicsit félreérthető a helyzetünk, nem?

A rajta ülő fiú pislogott egy jóízűt, majd még egyet, s nagyon értelmetlen kifejezés telepedett meg az arcán. Aztán lenézett magukra. A fekete hajú fiú félig fekvő helyzetben érkezett a földre a koccanást követően, ő pedig gyakorlatilag hassal ráérkezett. A kezeire tévedt a tekintete, melyek Taemin dereka mellett támasztották testét, majd a csípőjére, amely majdnem a másikéhoz simult.

─ Ó! ─ szólalt meg végül. ─ Sajnálom! Kérlek, ne légy rám mérges! ─ Szinte azonnal felpattant róla, s felé nyújtotta tenyerét, amelyet Taemin el is fogadott, s ő is feltápászkodott.

─ Mondtam már, hogy nincsen semmi baj ─ ismételte meg magát a fiú, miközben leporolta a farmerjét. ─ De… Te véletlenül nem Kim Jonghyun vagy? ─ tette fel az érdeklődő kérdést, de rögtön meg is bánta, amikor látta, hogy Jonghyun arca megvonaglott.

─ Eh, de… ─ mondta idegesen, s lesütötte a szemeit. Taemin szíve megfájdult, ahogy nézte az alacsonyabbat.

─ Ne haragudj, nem azért mondtam! Én… Én csak… ─ Most, hogy itt állt a hírhedt fiú előtt, s megtudta a nevét, egy kicsit elbizonytalanodott. Jonghyun elnézően elmosolyodott, s már indult volna, hogy otthagyja a fiút, mikor Taemin megragadta a csuklóját. ─ Várj! Nem azért kérdeztem… Én szeretnék a barátod lenni.

Jonghyun meglepetten pillantott le a kezükre, majd a fiúra emelte olajos tekintetét. ─ Komolyan mondod?

─ Ennél komolyabban nem is mondhatnám.

Jonghyun elvigyorodott a magasabb mosolyát látva, majd észrevette a szétszóródott papírokat. ─ Ó! Várj, segítek! ─ ajánlotta lelkesen, s szinte azonnal le is huppant a hideg kőre.

Taemin felkuncogott, s derűsen guggolt le ő is új barátja mellé.

*JT*

Távoli.

Jonghyun először ezzel a jelzővel illette Taemint. Aztán ahogy ráemelte nagy, étcsokoládé színű szemeit, s az arcán feltűnt egy gyönyörű mosoly, amibe beledobbant a szíve, egyből az jutott az eszébe, hogy milyen aranyos.

Annyira szívfájdítóan igéző volt, hogy Jonghyun nem érezte magát elég jónak ahhoz, hogy egyáltalán megszólítsa őt. Fekete, enyhén hosszú, hollófekete tincsei édesen keresztezték az arcát, bőre hófehér és ártatlan volt, s a mosolytól a szeme körül feltűnő tündéri ráncok még különlegesebbé tették a fiút.

Magasabb volt nála, de sokkal karcsúbb és olyan vékony lábak bújtak meg a fekete nadrágja alatt, hogy az idősebb egyből arra gondolt, nem eszik rendesen. Talán így is volt.

A hangja pedig… Jonghyun egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a bájos hangszínen megszólaló szavakat, melyek a barátságát kérték.

Hihetetlen ─ gondolta kábultan ─, hogy létezhet ilyen ember. Ilyen fiú…

Ahogy teltek a napok, Jonghyun egyre inkább vonzódott Taeminhez. Minden mozdulata megbabonázta, s fokozatosan azon kapta magát, hogy legkisebb rezdülése is furcsa izgalommal és reménnyel tölti meg a lelkét.

Ugyanakkor félt is. Félt, hogyha lép, tönkreteszi ezt a gyönyörű, őrjítő varázst. Rettegett tőle, hogy a Taemin ellöki magától, sőt, hogy undorodni kezdjen tőle. Azonban ez a tétlen várakozás észvesztő volt, s lassan már sóvárogva várta azon pillanatokat, mikor Taemin ráemeli égő tekintetét, s a boldogságtól ragyogó mosolyában fürdőzhet.

Aztán végül feladta. Feladta, hogy csendben maradjon és tűrjön, s egy fárasztó, unalmas, szürke hétfő délután szó nélkül megragadta a fiú csuklóját és maga után húzta.

Valami csöndes helyet akart keresni, ahol senki sem zavarhatja meg őket. Először az udvarra gondolt, már csak azért is, mert a szabadban talán könnyebben összeszedheti a gondolatait. Azonban a gondolatmenete ezen a ponton meg is állt, hiszen tudta, hogy sokan mások is lehetnek a környéken rajtuk kívül, s a fene se akarta, hogy még jobban a figyelem központjába kerüljön.

Így végül egy kiüresedett osztálytermet jelölt ki a beszélgetés színhelyéül. Belépve a helyiségbe arcon csapta a fülledt, elhasznált levegő, így gyorsan a szemközti ablakhoz sietett és szélesre tárta azt.

Lassan megfordult, s azt vette észre, hogy Taemin még mindig csak a küszöbnél állt és zavartan harapdálta az ajkait. Jonghyun torka kiszáradt a gondolatra, hogy most végre megvallja minden érzését barátjával kapcsolatban.

Az idősebb nem tudta, mi játszódhatott le akkor a fiú fejében, de végül tétován besétált és becsukta maga mögött az ajtót. Jonghyun erre nem tudta elrejteni meglepődöttségét.

─ Hyung… Miért hoztál ide?

Taemin hangja halk volt és mézédes, s Jonghyun legszívesebben lehunyta volna a szemét, s örökké elhallgatta volna.

Aztán mégsem tette, helyette megköszörülte a torkát és a terem csukott ajtajára függesztette a tekintetét. ─ Beszélni akartam veled valamiről.

A fiatalabb türelmesen bólintott, ajkai széle felfele kunkorodtak. ─ Ki nem találtam volna. Ahogy azt is érzem, hogy valami nagyon fontos dologról van szó, igaz? Ezért hoztál egy olyan helyre, ahol magunkban lehetünk. ─ Aztán felsóhajtott. ─ Hyung, az utóbbi időben észrevettem, hogy nyomaszt valami. Erről lenne szó, nemde?

Jonghyun egy kicsit meghökkent, hogy a fiú így kiismerte őt. Meg akart szólalni, helyeselni akart, de hang nem jött ki a torkán, s ezért csak biccentett.

─ Jonghyun… ─ Taemin lassan elé lépett és a szemeibe fúrta átható tekintetét. ─ Hé, hyung! Miért félsz ennyire kimondani? Ha azért vagy ilyen, mert félsz, hogy… Megutállak… Akkor ettől nem kell tartanod. Tőlem nem lehet egykönnyen megszabadulni ─ Jonghyun értékelte, hogy a fiú egy csipetnyi humorral akarta feldobni, de a várt hatás elmaradt, s ezt Taemin is észrevette. ─ Ne akard, hogy kikényszerítsem belőled! Ha már itt vagyunk, akkor vedd szépen elő azt a bátorságot, amit Kibum-hyunggal szemben alkalmaztál és mondd el szemtől szemben, hogy mi bajod van velem!

─ Kedvellek! ─ Az idősebb maga sem tudta, hogy miért, de egyszerűen csak kimondta. Kimondta, és ő annyira felszabadult és könnyed lett! Egy halvány mosoly tűnt fel az arcán, és felemelve a kezét, mutatóujjával végigsimította a fiú arccsontját, le a nyakáig. ─ Annyira kedvellek… ─ suttogta újra.

Egy pillanatig néma csend volt, Jonghyun pedig kezdte feszengve érezni magát. Mi az? Miért nem válaszol? Miért nem reagál valamit? Érezte, hogy egyre idegesebb lesz, s izzadni kezd a tenyere, amit a farmerjába törölt.

─ Taemin…? ─ tette fel a kérdést halkan, de a megszólított csak lehajtott fejjel nézte a cipője orrát. Jonghyun szinte hallotta, ahogy a szíve hangosan dübörög a mellkasában, s nyelt egyet. Aztán megelégelte ezt a mély csendet és Taemin állát felemelve a tekintetét kereste.

Jonghyunt sokkolta a látvány. Egyszerre kezdett undorodni magától és szégyenkezni a tette miatt.

Az magasabb fiú csillogó szemeiből átlátszó könnyek törtek utat maguknak, s a puha bőrön keresztül indultak útnak vékony nyaka felé. Ajkai remegtek, s pilláin, mint apró harmatok, ragyogtak az apró cseppek. Annyira angyalinak és törékenynek hatott abban a pillanatban!

Aztán a fiú elmosolyodott és hosszú ujjaival kitapintotta a fiú mellkasán a szíve helyét.

─ Mennyire gyors… ─ suttogta kicsit rekedten, s óvatosan felnézett. ─ Félsz? Izgatott vagy? Esetleg türelmetlen?

Jonghyun először nem válaszolt, teljesen meglepődött a fiú kissé karcos, édesen kedves hangján. Egyszerűen nem tudta eldönteni, mi lelte őt. Az emberek nem így szoktak reagálni egy vallomásra! S igazából nem nagyon mert bizakodni, de valahogy a figyelmes hangszín reménnyel töltötte el.

─ Félek. Rettegek, hogy elveszíthetlek, s most látlak utoljára. Ugyanakkor annyira nyugtalan vagyok amiatt, hogy ilyen közel vagy hozzám. Legszívesebben… ─ Mondatát nem fejezte be, s ezért Taemin érdeklődve kutatott válasz után a szemeiben.

─ Legszívesebben mit csinálnál, hyung?

─ Miért teszel fel ilyen kérdéseket? Miért nem löksz el, miért nem kiabálsz velem és hordasz el a világ legundorítóbb emberének? Miért viselkedsz ilyen őrjítően nyugodtan?

Taemin ajkai elváltak egymástól, s közelebb hajolt. ─ Valóban ezt kellene tennem? Ha ellöknélek… Valóban képes lennél elengedni?

Jonghyun először még csak fel sem fogta a szavak jelentését, annyira felkavarta, ahogyan érezte a másik leheletét az arca bőrén. A teste egy pillanat alatt felmelegedett és a keze remegni kezdett, annyira meg akarta érinteni őt.

─ Ne válaszolj kérdésre kérdéssel ─ morogta gyengéden, s egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor megérezte a másik hajából származó mézes illatot.

Taemin felkuncogott, s könnyes szemeivel rabul ejtette a másik mélybarna íriszeit. ─ Annyira örülök, hogy beléptem azon a küszöbön, hogy úgy érzem, senki sem lenne képes ártani nekem. Jonghyun, nem tudom, hogy pontosan mit érzek, de… Vonzódok hozzád. Érdekel a múltad és a jelened, s azt szeretném, hogy a jövőnk egybe fonódjon. Talán én is kedvellek…

Az alacsonyabb tüdejéből egy hatalmas sóhaj szakadt fel, s Taemin megborzongott, ahogy végigbizsergett a bőrén a hűs légvétel. ─ Istenem, komolyan beszélsz? Valóban… Igazán ezt érzed? ─ Amint a másik bólintott, vigyorogni támadt kedve. ─ El sem hiszem, hogy létezik ekkora csoda! Annyira meg akarlak érinteni…

A fiú szemei pajkosan csillantak meg, s kezeivel átölelte az idősebb nyakát. ─ Akkor mire vársz?

Taemin alig pislogott egyet, a másik szája már az övén volt, s onnantól kezdve már nem érdekelte a külvilág. Lassan, ismerkedve ízlelték egymás ajkait, olykor kicsit meg-megharapva a finom bőrt, s Jonghyun szíve majd’ kiugrott a helyéről.

Taemin ujjaival a fiú vállába kapaszkodott, s édesen sóhajtozott, és Jonghyun arra gondolt, hogy sohasem akarja megszakítani ezt a pillanatot. Egyik kezével a derekát fogta át, mellyel a mellkasához vonta őt, másikkal az arcát, a nyakát és a tarkóját simogatta, s a fejéből lassan kiröppentek a gondolatok, ahogy az ajkaival a fiúét masszírozta.

Aztán vonakodva elváltak egymástól, s Jonghyun apró csókokkal terítette be a hófehér bőrt, egészen a torkáig. Taemin egyszerre fázott és melege volt, s keze remegett, ahogy a barna tincsek közé fúrta ujjait, majd fojtott hangon felnyögött, ahogy a másik egy apró, lila foltot hagyott az ádámcsutkáján. Úgy érezte, belefullad az idegeit romboló érzésekben, s a lábai rázkódtak.

─ H-hyung… ─ súgta a fülébe akadozó lélegzettel, s kicsit eltávolodott tőle. ─ Ha most ezt folytatjuk… Én…

Jonghyun kicsit ködös szemekkel nézett rá, de megértően elmosolyodott, és hüvelykujjával megérintette a vörösre csókolt ajkakat, melyeket pillanatokkal ezelőtt a szájával kényeztetett.

─ Szeretnéd, ha mondanék valami érzelgős dolgot?

Taemin csilingelő hangon felnevetett és adott neki egy cuppanós puszit a szájára. ─ Ne kímélj!

─ Emlékszel, amikor meséltem, hogy apám tulajdonképpen kierőszakolt az előző sulimból, igaz? ─ Taemin biccentett, s Jonghyun elmosolyodott. ─ Akkor eléggé haragudtam a világra. Aztán jöttél te és… Mikor először megláttalak, éreztem, hogy újra dobog a szívem.

Taemin pislogott egyet, majd széles mosolyra húzta vöröslő ajkait és átölelte a másikat.