Cím: Szóvirágok a sír előtt
Fandom: SHINee
Párosítás: JongTae
Terjedelem: novella (két részes)
Korhatár: +16
Jellemzők: Dráma, angst, tragédia
Figyelmeztetések: SLASH, idegen nyelvi elemek, szereplő halála, vér, gyilkosság
Szerzői megjegyzés: Hát, csak megszültem. Elég régóta szenvedek egyféle „kóros írói válságban”, így elég nehezen jönnek mostanában a történetek, de mindenesetre ezzel most nem szenvedtem sokat. Szerettem írni és remélem, ti is szeretitek majd olvasni. :)
Bétázta: Jave C. W. ~ Ezer köszönet érte!
Kelt.: 2014. május
Szóvirágok a sír előtt
1. fejezet: Sötétségben feltűnő fény
Hallom, hogy hozzám szólsz, mégsem tudok felelni.
Érzem, hogy dobog a szívem, vérem mégis megfagyva lüktet ereimben.
Nyitva van a szemem, de miért nem látok semmit ezen a dermesztő sötétségen kívül?
Fel tudnál ébreszteni? Annyira félek itt, egyedül, bezárva, átfagyva, sírva és megalázva…
Te ebből semmit sem érzel, igaz?
A szoba ajtaja nyikorogva nyílik ki, s a betörő, ragyogó fény a szemembe égeti a szabadságot. Annyira közel van… Annyira közel, mégis annyira törékenyen hullámzik az emberek feje fölött…
Egy férfi lép be, s eltakarja előlem a varázsos fényt. Te vagy az, nemde? Az én álruhás angyalom, a fétisem, a rögeszmém.
Felém hajolsz, arcodon furcsa kifejezés honol. Mire vársz? Nem látod, hogy testem szomjazik érintésed után? Nem érzed, ahogy a szellemem hív és vonz, kétségbeesetten csábít?
Persze, hogy nem.
─ Hé, Taemin…
Hangod halk, selymes, enyhén karcos, s én egy pillanatra lehunyom a szemem. Mindenhol ott vagy a fejemben, minden egyes emlékünk, minden érintésed, minden csókod és minden elhullajtott, mérgező szófoszlányod.
─ Taemin. ─ Mondatod újrakezded, mintha csak bűntudatod lenne. ─ Annyira gyönyörű vagy… ─ suttogod mézesen, s az érzékeimet egy szívdobbanásnyi idő alatt elkábítod. ─ Vértől mocskosan, meggyötörten, könnytől maszatos arccal… Minden egyes nap erre akarok ébredni, de te is tudod, hogy ez lehetetlen, igaz?
Testem teljesen elzsibbad, s mozdulni sem bírok, te is tudod ezt. Mégis megragadod az államat és arra kényszerítesz, hogy bólintsak. Fogaimat összeszorítom, hogy egy kiáltást elfojtsak, de a szánalmas nyöszörgésem meghallod.
─ Semmi sem tart örökké, édes… Fáj? Érzed a fájdalmat, amit nekem okoztál, mikor el akartál magadtól szakítani? Nem, ez még kevés ahhoz, hogy érezd…
A bennem lakozó démonok felsóhajtanak, s még többért könyörögnek. Ám a ketrecem mélyén elzárt szívem egyre jobban süllyed egy feneketlen, kéjtől kábult, ragacsos sötétségbe.
Beléd ragadtam.
Már nem foglalkozik azzal, hogy kitörjön a rácsok mögül. Túl késő. Tudom, és te is, hogy itt a vég. Órák, percek kérdése, és eltüntetsz azokkal a kezeiddel, melyek alig egy hete még arcomat érintették.
Mennyire is hiányzik a gyengédséged!
Az a puha, bátortalan, édes gyengédséged, melybe beleszerettem… Mi késztetett arra, hogy magadra öltsd a kegyetlenség használt maszkját? Vértől és hústól mocskos, nem látod?
Fáj…
Egy kiélezett késsel legyezel, a felém áradó apró szellő remegésre késztet.
─ Látod ezt, nem, Taemin? ─ kérdezed tőlem, s én felsóhajtok.
─ Látom, hyung… ─ préselem ki összeszorult torkomból, s utána testem összerándul és köhögnöm kell.
Vért köhögök fel. A foszladozó szőnyegen elterülő apró, vörös foltot nézed. Még van kiút.
Még meg tudnék bocsátani neked…
Aztán rám kapod a tekinteted és lassan a tenyerembe mélyezted a kés élét. Éget a hely, ahol a recés felület a bőrömbe vág, s felnyögök, ahogy kis cseppek törnek felszínre.
Nézd, alig értél hozzám, s máris mocskos fegyvered!
Szemeidet keresem, s valami őrült ragyogást pillantok meg bennük. Élvezed ezt? Mint az állatok, ösztöntől vezérelt árnyékod előtört, hogy szórakozzon azon a személyen, aki csak a legjobbat akarta neked…
És te meg tudsz nekem bocsátani?
A merevségem egyre inkább sodor, ahogy egyre több és több vágást ejtesz testemen, s egy idő után a fájdalom is enyhül. Reflexből fújtatok az érzéstől, ahogy mélyebbre hatolsz, a húsomba vájsz, de érezni nem érzem.
Csak az arcodat látom. Homlokodra izzadságtól lucskos, barna tincsek tapadnak, szemöldököd összevonod, szemeid csillognak a szenvedélytől, telt, annyira hiányolt ajkad ördögi mosolyba torzul.
És végül megadod nekem.
Fölém hajolsz, és lassan ízlelgeted a számat. Ismered már minden gyengeségem, tudod, mi a jó nekem. Az ellentét, mely ajkaid simogatása és a kés durva tapintása között alakul ki, ködössé és halvánnyá maszatolja az előttem feltűnő világot.
Csintalan nyelved végigsimít az államon, le a nyakamon, miközben a másik kezedben tartott véres fegyvered a mellkasomon ejt vágásokat.
Érzem a vég közeledtét.
Látom a Fényt.
… És közeledik.
Érzem, hogy itt van. Annyiszor elgondolkodtam már, milyen a halál előtti percek végtelen tengere. Most megtudtam.
Ijesztő. Fagyos. Szívfacsaró.
Látom minden pillanatomat. Nézd, milyen apró voltam akkor! És nocsak, mekkorát nőttem abban az évben! Milyen ügyetlenül mozogtam azokkal a rövid lábaimmal… Azon a koncerten viszont az energikus mozgás láttán a rajongók megőrülve, extázistól túlfűtve sikoltoztak.
Nem akarok elmenni, de már nem tehetek semmit. Testem vérben úszik, te pedig felettem, a vörös folyamban tocsogva nézel végig rajtam.
Fázom, de tekinteted láttám egyre csak olvad a lelkem és a szívem.
Felolvaszthatsz, de fel nem támaszthatsz.
Mert vége. Megtörtél.
És már azt a fájdalmat sem érzem, amit én okoztam neked.
Már semmit sem hallok a tompa zümmögésen és az egyre csak lecsendesedő szívdobogásom kívül. Még azt sem, mikor végül sírva borulsz le elém…
2. fejezet: Fényben eltűnő sötétség
Hideg leheletet érzek a nyakamnál.
Ez nem lehetsz te – gondolom kábán. Hiszen elmentem. Itt hagytam mindent; itt hagytam a hátam mögött azon a szőnyegen, ami tetememből kicsorduló piros nedvtől volt mocskos.
De valahogy még mindig érzem meztelen bőröm alatt az anyag durva tapintását.
Lassan kinyitom szemeim, s egyből fájdalom érkezik a fejembe. Megtépázott idegeim csak felerősítik az érzést, s képtelen vagyok elfojtani egy elkínzott kiáltást.
Ahogy lassan megszokom a gyér fényt, fekvő helyzetből a lehető legkevesebb mozgást alkalmazva körülnézek.
Egy test van mellettem.
Egy izmos test simul oldalamhoz, annak légzését éreztem pillanatokkal ezelőtt. Jonghyun… Mit tettél magaddal, drágám? Miért nem hagysz itt, hogy eltűnjek a Fénybe, miért nem vagy képes az utolsó percekben elszakadni tőlem?
Halálsóhaj tör fel belőled. Ahogy lassan végignézek rajtad, már azt is látom, mitől lélegzel ilyen nehezen.
Az a kés, mely ki tudja, hány órája még az én testemet szaggatta, most a te bőrödből mered felém.
─ Hyung! ─ szólítalak meg rekedten, s te tudat alatt közelebb férkőzöl hozzám. ─ Hé, hyung… Mit csináltál magaddal?
Pilláidat erősen összeszorítod, majd felnyitod lelked tükrét, s egy ideig néma csendben fürkészed az arcom. Én próbálok teljesen érzéketlen lenni, de túl közel vagy hozzám, s a testem akaratomon kívül reagál rád.
─ Taemin… Felébresztettelek?
Szemeim értetlenül elkerekednek, s a lélegzetem is kihagy egy ütemet, ahogy ez a hétköznapi kérdés elhagyja az ajkaid. Aztán úrrá leszek magamon és egy szegényes mosolyt erőltetek magamra. Fáj, ahogy feszíti a bőrömet a furcsa grimasz, ami nemrég még annyira természetes volt.
─ Nem… ─ mondom halkan, s valahogy sikerül kiszabadítanom összezúzott testem alól az egyik kezemet. ─ Mit keresel itt? Miért döfted magadba azt a… azt a kést? ─ Hangom egy pillanatra megremeg, ahogy egy hullámnyi kín járja át égő sebeimet, s megszédülök a beszédből fakadó erőlködéstől.
─ Shh, ne érdekeljenek a miértek… Csak hagyd, hogy itt legyek melletted!
Nyögve támaszkodsz rá az egyik könyöködre, s fölém hajolsz. Vér és izzadság szagát érzem rajtad. A gyomrom felfordul, ahogy ez a furcsa egyveleg az orromba jut, de még így is megbabonázol.
─ Bűnösök vagyunk… ─ suttogod érdes hangon, s én kábán bólintok.
─ Bűnösök és halált várók ─ helyeslem engedelmesen, már csak megszokásból is. ─ A sír előtt állunk… Te is látod a Fényt?
Értetlenül nézel rám, nem érted, mit mondok. Igazság szerint én sem nagyon értem. Csupán nyelvemre szöknek a szavak, elmosódnak, gondolataim már régen nem tiszták.
─ Milyen fényt?
Felkuncogok a helyzet abszurdságán. Hiszen alig egy hete… Alig pár napja még békésen fogtuk egymás kezét és hallgattuk a megnyugtató csendet!
Ez a csend nem megnyugtató, hanem dermesztő és halálnyögésektől terhes.
Érzem a pusztulás aromáját.
─ A Fényt… Mely elragad és betemet.
Szemeid ijedten nyílnak tágra, s még közelebb csúszol hozzám. Felemeled a kezed és rásimítod az arcomra.
─ Ne engedj neki! ─ Halk zihálásod elvonja a figyelmemet mondatod értelméről, s újra elismételed ezt a három szót.
─ Miért ne? Te üldöztél el a szakadék mélyére. Miért nem engedsz el, ha eddig eljutottunk?
Nem válaszolsz, csak fáradtan felsóhajtasz, és a nyakamba fúrod a fejed.
A szobaajtó szerencsétlen nyikorgást hallat, miközben valaki szélesre tárja azt.
─ Hé, Taemin, Jonghyun, mi az Istent… ─ Egy ismerős kiáltás furakodik be a szoba halotti békéjébe. Key az. A lelkes és kissé csintalan kérdés aztán megakad a torkán, ahogy észrevesz minket az ágy mellett, a véres szőnyegen feküdni. ─ … csináltok? Úristen!
Szája elé kapja a kezét és könnyek szöknek a szemébe.
Fel akarok kiáltani, meg szeretném nyugtatni őt, de szavak helyett csak köhögésre és erőtlen hörgésre telik. Te azonban lassan megfordulsz, és csúf mosolyra húzod az ajkaid az erőlködéstől.
─ Kibum… ─ Halkan felnyögsz és lehajtod a fejed. ─ Bummie, úgy sajnálom…
Hangod rekedt, fojtott, s hirtelen összeszorul a torkom.
─ Én… H-hé! Valaki! Onew! ─ Látom rajta, hogy nem ért semmit és még igazából fel sem fogta a látványt, majd kiront vértől szennyes zugunkból és segítségért szalad. A nyitott ajtó gúnyolódva fordul felém, hallom fölényességét.
Újra egyedül maradunk.
A hátadra fekszel és eltűnődve nézed a plafont.
─ Azon gondolkodom, hogy hogyan jutottunk el idáig.
Szívem egy pillanatra megáll, s a légzésem is elakad. Aztán veszek egy mély levegőt és remegő ujjaimat barna tincseid közé vezetem.
─ Hyung, szeretlek. ─ Leheletem arcod bőrével találkozik, s felsóhajtasz.
Fölém hajolsz, s ajkaiddal mélyen, érzékien, mégis durván és vadul megcsókolsz, érzem tested keménységét és súlyát. Szomjasan falom a szádat, s egyszer csak szörnyű fájdalom ér el.
Megdermedek, szemem fennakad, s ezt te is megérzed. Félve hajolsz el tőlem, s nézel azokkal az átható szemeiddel. De tekintetem már nem téged keres. Valami egészen mást lát már.
A Fényt.
A fejemből aztán eltűnik az érzet és békesség vesz körül.
Nem látom a sötétséget. Nem hallok semmit. Csupán egy édeskés illat kúszik orromba, s valahogy teljesen felengedek.
Megpihent tudatom hófehér ködén egyetlen egy halk szó férkőzik át, altat el végleg.
„Sajnálom”.
P a s s w o r d 
Hát ez valami eszméletlen volt. Nagyon tehetséges vagy. Tetszik, hogy a különböző költői képekkel, kifejezésekkel megjeleníted nemcsak a szereplők gondolatait, érzéseit, de az egész helyzetet. Személy szerint odáig vagyok az ilyen hangvételű történetekért. Külön tetszik, hogy nincs megmagyarázva, kifejtve a háttértörténet, a miértek. Csak gratulálni tudok. Remélem komolyan /nem mintha ez nem lenne komoly/ is foglalkozol az írással. Úgy értem, hogy tervezel konkrétan kiadni valami írást, mert van tehetséged hozzá. Én kifejezetten ehhez hasonló novellákat olvasnék tőled. :) Köszönöm, hogy elolvashattam! :)
Hűha, köszönöm szépen a szép szavakat, nagyon jól estek. :)
Természetesen tervben van, sőt, már rendelkezek is saját ihletésű, saját szereplős novellákkal, és a későbbiek során is szeretnék eljutni a könyvkiadáshoz, csak még rengeteget kell fejlődnöm, míg odáig eljutok, így most ilyen típusú történetekkel gyakorlok. :) És én köszönöm, hogy elolvastad. *-*
Egyszerűen gyönyörű az, ahogy írsz és kifejezed magad a szavakkal. Ritkán akadok olyan blogokra, amelyek ilyen szépen fogalmazott novellákkal, regényekkel vannak megtömve.:)
Remélem hamarosan olvashatok tőled valami újat. Köszi, hogy megírtad és elolvashattam ezt a csodát.:)
Nagyon szépen köszönöm a kedves és szép szavakat. :)) Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne okozzak csalódást, hamarosan fel is fog kerülni a következő ficim.